Henrich Heine: Loreley

Nem értem, a dal mit idéz föl, 
s hogy oly bús mért vagyok: 
egy régi, régi regétől 
nem szabadulhatok. 

Már hűvös az este; a Rajna 
nyugodtan folydogál; 
a hegycsúcs sugarasra 
gyúlt alkonypírban áll. 

Ott fenn ül – ékszere csillog – 
a leggyönyörűbb leány; 
aranyhaja messzire villog 
aranyfésűje nyomán. 

Aranyban aranylik a fésű, 
s közben a lány dalol; 
hatalmas zengedezésű 
varázs kél ajkairól. 

A hajósnak a kis ladikban 
szive fáj, majd meghasad; 
nem le, hol a zátony, a szirt van – 
fel néz, fel a csúcsra csak! 

Végűl ladikot s ladikost a 
mélységbe sodorja az ár… 
S hogy ez így lett, ő okozta 
dalával, a Loreley.

Szabó Lőrinc fordítása