Charles Baudelaire: Az ékszerek

Mezítlen volt s mert tudta, mit kívánok:
testén sok zengô ékszerével várt rám,
hódítóbban, mint a mór rableányok
a gyönyörök Ezeregyéjszakáján.

Fülönfüggôk, karperecek, nyakláncok:
a drágakô s a nemesfém zenéltek,
s én megszédültem, mert mindent imádok,
ahol a csengés elvegyül a fénnyel.

A pamlagon engedte, hogy szeressem,
s mosolygott, ahogy karjai közt tartott,
s mohó szerelmem, akárcsak a tenger,
ágaskodott és rázta, mint a partot.

Szemével rajtam, készséges vadállat,
új pózokat talált vágyunk hevében,
és odaadást kevert bujasággal,
hogy változatainktól nôtt a kéjem,

s karja, csípôje. olajsima combja,
haja, mely arcához hajolt keretnek,
dereka, mintha hattyú nyaka volna,
hasa s melle, szôlômben dús gerezdek;

talán mindez Rossz Angyal praktikája
volt ellenem, csak hogy megfosszon lelkem
egyensúlyától, ki kristálysziklára
kapaszkodtam, hogy szívem nyugtot leljen;

és mintha Ántiópé csípôjére
emelné egy ephébosz felsôtestét
s öle, mit dombormunek tárt elébem,
és ajka, min fénylett a finom festék.

A lámpa elhatározta: kilobban,
nem világolt, csak a kandaló lángja,
s ahányszor felkapott, vad sóhajokkal
vért öntött el húsán, mely csupa ámbra.
 /fordította: Faludy György/