Kosztolányi Dezső: Szerelmesek 

A fejüket a tenyerükbe véve

úgy nézik egymást,

mint akik nem látták már ezer éve,

dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,

szép mozdulattal

testük csodásan-égő drágagyöngyét,

majd szájukat a csókhoz igazítják,

keresve átkozott-zárt életüknek

a nyitját,

de tétováznak még, várnak sokáig,

eltávolodnak, úgy tekintenek föl

a messze mámor ködbe fúlt fokáig

boldogtalan szemük széjjelmeresztett,

nagy csillagával, hogy magukra öltsék

a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet

és szájuk és szemük és benn a lelkük

reszket.