Hepp Béla: Bodzavirágom

Fáj ez a súlyos, májusi illat.

Föld-ízű nyomban elheveredve

várom a semmit. Könnyeket hullat

halkan a hajnal vastenyerembe.

Fáj ez az illat, úgy tele mézzel,

szívvel a csendje, kortalan álom

érckapukon túl... fáj, ahogy nézel

hótavaszodból, bodzavirágom,

föl, föl az égig tartod az arcod

büszke fehérét, gyöngymosolyodban

játszik a nap, volt, ősi kudarcok

gyors erejének kínja is ott van

százezer apró szirmod erében...

lassul a ritmus, ócska magányom

jajdul etűdöt, úgy hiszem, értem

néma imádat, bodzavirágom.

Fénykoszorúban hajlanak össze

ágai kínnak, csöndes igének,

lesnek a fűben vágyaim: jössz-e,

hallak-e újra, hajnali ének,

látlak-e égni szembogaradban,

játszik-e újra ajkad a számon...

ölt az a csók, s én halva maradtam,

csillagesőjű bodzavirágom.