Majdnem tökéletes, nem is tudom, mégis,
egy kicsit elkábít, meg aztán, úgy szép is,
bizserget az érzés, ahogy mellém libben,
ahogy hozzám simul a jéghideg vízben.

Nem is feledhető, emlékszem is párra,
néhány feledhetetlen tépett éjszakára,
kósza gondolat volt, aztán lett a minden,
elszálltunk magunktól, tudtuk soha nincsen.

Nincs az örök, a végtelen,
nincs a csak veled, nincs az érvtelen,
csak a most, a megismételhetetlen,
elrejtőzve ázni, vad ölelő kezekben.

És ha a vége, akkor ott a búcsú,
fejünk elfordítva, a vidámság szomorú,
és könnyek se hullanak, csak a mélybe fojtva,
mint gyerektelen lelkek, a némaságba szólva...

(Lacc)